1. Ezt írod magadról a honlapodon: "Tízéves fejjel határoztam el, hogy költő leszek. Ez az egyetlen komoly döntés az életemben, amihez a mai napig hű vagyok." Hogyan jutott eszedbe, hogy verset írj, aztán az, hogy költő szeretnél lenni?
- Egyszer csak jött, teljesen váratlanul. Mi lenne, ha írnék egy verset? Próbáljuk ki. Addig írogattam, míg összejött 8-10 sor, és nagyjából rímelt is. Ez a nagyszüleimnél történt, olyan kilenc-tízéves korom körül. Úgy gondoltam, hogy a költők híres emberek, tehát ha költő leszek, akkor már vittem valamire az életben. Azért az egyetlen komoly döntés, mert sok mindenbe belefogtam az életemben, és sok mindent félbehagytam. Kertésznek tanultam két évig, jártam színjátszó körbe, újságírói tanfolyamra, érdekelt a szociológia, ahova fel se vettek a matek miatt. A könyvtár szak is félbemaradt a 7. félévnél. A szakmám könyvesbolti eladó, és több mint tíz éve ebből élek. Szerencsére nem áll túlságosan távol az irodalomtól, hiszen ott az a rengeteg könyv...
2. Ki tanított meg írni, vagyis fogalmazni? Egyáltalán kellett-e tanítani?
- Általános iskolában, ötödiktől kezdve volt egy kiváló magyartanárom, Horváth Feri bácsi. Úgy tanított irodalmat, hogy az arra kevésbé fogékonyak is élvezték. Gyakran kellett fogalmazást írnunk, és ő kiszúrta, kinek van „írói vénája”, ezeknek a diákoknak külön nulladik órát tartott hetente egyszer. Nem bántuk a korán kelést, örömmel jártunk be „hajnalok hajnalán”, hogy meghallgassuk egymás írásait. Akkoriban már verselgettem, és első sikereimet ezeken az órákon arattam. Sok segítséget, jó tanácsot kaptam, és rengeteg motivációt. Valahogy így kezdődött. Persze mindent nem lehet tanítani, kellett hozzá valami tehetség-féle meg jó adag kitartás és következetesség. A legtöbb dologra magamtól jöttem rá, sok órán át görnyedtem az íróasztal fölött, mire a verseimet komolyabb fórumokra is el mertem juttatni. 17 évesen Várady Szabolcsnak, a Holmi folyóirat versszerkesztőjének elküldtem néhány művemet, ő egy viszonylag hosszú levélben válaszolt, sok jó tanácsot adott, de verset még nem közölt. Hat év múlva küldtem a következő „adagot”, ezek között már talált közlésre méltó verset. Sokat köszönhetek még Lackfi Jánosnak és Pécsi Györgyinek is, akik szintén felfigyeltek rám, illetve publikálási lehetőséget nyújtottak. Ezen kívül akarva, akaratlanul is tanul az ember mindenfélét azoktól a költőktől, íróktól, akiket éppen olvas vagy fordít. (Magyar kedvencek: Csokonai Vitéz Mihály, Nemes Nagy Ágnes, Kántor Péter, Falcsik Mari...) Fordítás közben gyakran előfordul, hogy tanulok egy új versformát, vagy valami „trükköt”, ami egyszer később felbukkan a saját költészetemben is.
3. Soha, senki nem akart lebeszélni, mondván, hogy ebből nem lehet megélni?
- Ami azt illeti, voltak ironikus, lesajnáló megjegyzések, de általában nem olyan emberek részéről, akiknek adnék a véleményére. Osztálytársaim szerették a verseimet. A mi családunkban mindenkinek volt valami feljövése, a nagypapám dalokat írt, a nagymamámból majdnem színésznő lett, anyukám gyönyörűen rajzolt. Szóval tudták, hogy úgyse lehet lebeszélni, másrészt pedig ez egy olyan „foglalkozás”, ami mellé úgyis dukál egy „rendes” szakma, mellékesen meg miért ne írogatna a gyerek. Egyébként elég erős maradt bennem az elhatározás, itt észérvekkel se ment volna senki semmire. Makacs természetem van.
4. Mik voltak a kedvenc olvasmányaid gyerekkorodban?
- Örkény István egyperces novellái, Jókaitól Az arany ember, Mark Twain regényei: a Tom Sawyer és a Huckleberry Finn, De Amicis Szív című könyve, és imádtam a János vitézt. Viszonylag későn lett belőlem rendszeresen (és önként) olvasó.
5. Hogyan viszonyultál a kötelező olvasmányokhoz?
- A nyolcvan százalékukat már felnőtt fejjel olvastam. A legtöbbet akkoriban elmismásoltam, vagy megnéztem filmen. Örkény István hozta az áttörést, aki csak később lett volna tananyag. Visítva nevettem egyik-másik írásán, aztán mindent, de mindent el akartam olvasni tőle. Elkezdtem színházba járni, mert tetszett a Macskajáték, amin nagyon csodálkoztak a tanáraim, hiszen ott idős emberekről van szó. Egyszerűen nem értették. Mikor aztán könnyedén átrágtam magam a Szigeti veszedelmen, tudtam, hogy mindenre képes vagyok. Felnőttként aztán majdnem minden kötelezőt bepótoltam.
6. Hogy látod? Miért és kinek kellenek ma a versek és a regények? Miért fontos ezek olvasására időt szakítani?
- Nagyon összetett és nehéz kérdés. Nem tudom, hogy fontosak-e ma a versek és úgy általában az irodalom. A költőknek, az íróknak és néhány olvasónak biztosan fontos még. A televízióból viszont teljesen eltűnt az irodalom, vagy legalábbis drasztikusan visszaszorult. Amiket látunk, azok zöme ismétlés, és ez nem csak az írók problémája, de azoké a színészeké is, akiket manapság csak szinkronszerepekből vagy főzőműsorokból ismerünk. Milliók vannak, akik kizárólag bulvárlapokat olvasnak. Az irodalmi folyóiratok pár száz példányban jelennek meg. Viszont ott az Internet, ahová bárki bármit feltehet. Sokan keresnek ott verseket, nagy a nyilvánosság, viszont laikus számára nehéz megtalálni a valódi értéket. Az iskola és a család szerepe ma is elengedhetetlen az ízlés formálásában. Biztos vagyok benne, hogy mehet a könyvek által előbbre a világ, különben nem írnék. A belső késztetés önmagában kevés. Az íróban mindig kell legyen egy adag naivitás, hogy az a munka, amit egész életében végez, valakiknek fontos. Az olvasás nekem létszükséglet, olyan mint az oxigén.
7. Fiatal vagy, mégis verseidben sokszor írsz az öregekről, vagy visszagondolsz az ő fiatal korukra. Miért? (Szereted a "retró"-t?)
- Helyben vagyunk. Ez egy nagyon jó kérdés. Harmincöt éves vagyok, viszonylag fiatal, de mindig is vonzott az öregedés, az elmúlás gondolata. Örök titok, mi lesz velünk „odaát”. Engem főleg a nagyszüleim neveltek, sokat voltam idős emberek közt. Értem a nyelvüket, sokáig jobban éreztem magam közöttük, mint a kortársaim körében. Így alakult. Persze, ők is rengeteget meséltek a fiatalságukról, fényképeket mutogattak, és valahogy kialakult bennem a múlt iránti tisztelet. Szerintem ezzel nincs is semmi baj, amíg nem társul valamiféle maradisággal. Ennek fennáll a veszélye, oda kell rá figyelnem. Ez a „retró” dolog meg mostanában éli reneszánszát, ne firtassuk az okát. Ha teszik, a magam módján én is beálltam a sorba.
8. Orosz írókat fordítasz. Biztosan jól beszélsz oroszul. Miért fontos a nyelvtudás az embernek?
- A nyelvtudás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Aki jól elsajátít egy nyelvet, az biztosan nem jár úgy mint én, akinek viszonylag sokat kell még szótáraznia. Egyébként mostanság igyekszem az orosztudásom elmélyíteni szervezett tanfolyami keretek között. A fordításnál azonban az a legfontosabb, hogy az ember jól használja az anyanyelvét. Annak idején a suliban kötelező volt az orosz nyelv, és nagyon utálta szinte mindeni, én is. A mai eszemmel jobban odafigyelnék a nyelvórákon, és mindenkinek ugyanezt javaslom.
9. A FB profilodból nyilvánvaló, hogy nagyon szereted a macskákat. Mit jelentenek neked? Miért nem kutyát tartasz?
- Kiskoromban rövid ideig volt egy tacskónk, de aztán mindig csak macskánk. Nagyon megszoktam, hogy van a közelemben egy ilyen doromboló jószág. A macskák nagyon szórakoztatóak tudnak lenni, és nem kell őket hóban-fagyban levinni sétálni. Jelenleg két macskám van, akik esténként már az ajtóban várnak. Könnyen elfeledtetik az emberrel a problémákat. Mikor mosdatják egymást, attól mindig megszáll valami bensőséges hangulat. Mikor verekednek, akkor bennem is feltámad a harci kedv.
10. Ha a mesebeli aranyhaltól hármat kívánhatnál, mi lenne az?
- Szeretnék szépen megöregedni (apránként). Szeretném, ha megjelenne néhány könyvem. Szeretnék mielőbb eljutni Moszkvába.
+1. Írtál több jó gyerekverset, de úgy tűnik nem ez a fő irány az írói munkásságodban. Lesznek újabbak?
- Nem tudom, van-e fő irány. Tény és való, hogy viszonylag kevés gyerekverset írtam. Mostanában igyekszem sok időt tölteni a hatéves unokahúgommal, aki azért elég rendesen inspirál. Biztosan lesznek újabb gyerekverseim, és talán előbb-utóbb egy kötetre való is összegyűlik belőlük. Kinézem magamból...
(kérdező: Hevesi Mária)
"Gáti István ünneprontó volna? Mert hogy gyerekeknek csupa mókáról, kacagásról illik regélni, nemdebár?, nem pedig afféle szemerű, szomorú dolgokról. Mint például a halál vagy az öregség. Pedig István ilyenekről mesél, egész tejszínhabkönnyedén, mondhatni viccesen, pusmogósan. Olvashatjuk itt Tök Magda kicsinyített kalandregényét is, és elámulhatunk, mennyi szerelem és viccesség és hetykeség szorult ebbe a veteményeskertbe. Gáti István versmeséinek hősei többnyire mégis inkább afféle hozzánk egészen közel, Óperencián jóval innen élő kisöregek: nagymama-nagypapa-idegenbácsi. Élők, holtak, holtan élők. Merthogy ő mesélő, pontosabban ő a mesélő, aki életre meséli a kedves időseket. Akiket tárgyak vettek körül, Szigorú Szemüveg, dömper, nagykabát, négyes-hatos villamos és még sok egyéb. Ezekből a dolgokból bűvöli elő személyüket a költő. És közben ő maga is visszabűvölődik, mi is visszabűvölődünk abba az ősi korba, mikor a gyep még nem "hasonmás", a ház meg még "tanácsi". Vissza a gyerekkorba, a más gyerekkorába. Márpedig a régvoltakhoz való visszatérést, visszazarándoklást ünnepnek szokás nevezni. Ezért mondom én, hogy Gáti István nem ront ünnepet. Sőt, inkább szakavatott ünnepjavító, ünnepszerelő mester."
Gáti István: MEGISMERNI A TÖKÖT
Utolsó kommentek