Költögető

Fecske Csaba: RÓKA

Egy kis róka, egy ilyen
lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?
Mit csinál reggel,
          délben,
                este?
És mit, mikor az erdőt
az éjszaka korma belepte,
és zörög az avar, reccsen az ág,
zúgnak a súlyos lombú fák,
bagoly huhog, s holdfény szitál,
mondd egy ilyen kis róka 
                 mit csinál?
Mit csinál hétfőn,
          kedden,
                szerdán,
     és főleg csütörtökön?
Szívében bánat tanyázik-e,
vagy farkát csóváló öröm?
S ha eljön a péntek,
      el a szombat,
           és el a vasárnap,
mert a napok jönnek, mennek,
sőt repülnek, szállnak -
mondd, ez a lompos farkú, hegyes fülű
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?

Tavasz van: kócos, fényes,
ibolyaillatú tavasz van,
madárszárny karcolja össze az eget,
halak fickándoznak a patakban,
         mindenki örvend, aki él:
         a bogár,
                  a lepke,
                           a fűszál –
ilyenkor vajon kis rókánk mit csinál?

És ha jön a nyár, a nyár,
s a nap, mint tüzes kemence fűt,
s ájultan liheg a lomb, és
aranyboglyák lobognak mindenütt,
az erdő is kókad, álmosan
hasal a csönd a lágy mohán,
verítékcseppek csillognak
a fölhevült szikla homlokán,
s pipacstól véres a rét,
         és áll a lepkebál –
mondd, ó mondd nekem,
nyáron a róka mit csinál? 

És ősszel, midőn
hervad a virág, hull a lomb,
s melledet túrja, döfködi szíved,
mint földet a vakond,
s a füttyös madárnép is mind
         tova, messze száll –
Ősszel, ősszel
         a róka mit csinál?

Már itt a tél, a jégfogú,
deres, darás vicsorgó ordas,
mint kaszaél peng a fagy,
az éj ha csillagos, ha holdas,
s a hallgatag erdőkre
        lassan hó szitál.
Aki teheti, fűtőzik.
S a lompos farkú mit csinál?

Ha tavasz,
         ha nyár,
                  ha ősz,
                           ha tél,
az a kis róka,
az a lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka nappal a vackán henyél,
rejtőző rókalyuk mélyén pihen.
Szemét lehunyva álmodik,
úszik a langyos semmiben,
hol a veréb is lúddá változik.
Máskor, hogy az időt múlassa,
S főleg, hogy eddze izmait:
farkával játszik, akár a macska,
majd megfeszíti testét,
        mely karcsú, mint a híd.
Nappal a róka szelíd szőrcsomó,
bújik titkos rejtekén,
míg odakünn a nap süt,
                           szél fúj,
                           esik az eső,
                                    vagy hull a hó.

De ha leszáll az éj
s leplével mindent eltakar,
a róka vadászni indul:
lábai alatt föl se szisszen az avar,
olyan vigyázva, olyan puhán lép,
hogy neszt ne üssön.
Mint árnyék suhan a fák között,
a holdfény csurgatta ezüstön.
Hűvös éji szél lengedez,
s ő a légsodrásba szimatol,
s tudja, érzi már
ha zsákmány lapul valahol:
alvó nyúl, óvatlan madár
hopp! állkapcsa foglya lesz.
A tóparton vadkacsa bóbiskol,
s míg a nád, a sás neszez,
a róka lecsap rá, gyors mint a villám!
Már a lyukához fut vele
Mára megvan a vacsora,
a vadkacsa finom csemege.
       Olykor persze csak pocok
                           vagy egér akad
fogára, de ő nem válogat,
ha gyötri az éhség.
                       Van úgy, hogy
a faluban kövér tyúkot rabol
– életveszélyes kaland! –
nyomában egy falka eb lohol
csaholva,
         s ő irháját menti,
s ha szerencséje van,
         s az erdő elnyeli,
nyomát kuvasz és komondor
– seregnyi vitéz – már bottal ütheti.
A róka, mondom, nagy vadász,
      ám olykor bizony ő veszít:
amikor sem a jó szimat,
sem a gyors láb nem segít,
zsákmány nélkül marad, s éhezik.

 

 A vers forrása Fecske Csaba: Szárnyaim nőnének c. kötete         Grafika: Biró Eszter

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A KÖLTŐT 70. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL.