Költögető

Kollár Árpád: MILYEN MADÁR

ki lopta el idén a tavaszt, milyen madár vitte magával délre,
és milyen madár szárnyán suhogott be újra északról a tél,
ki harapta le fagyos foggal a rügyeket a bokrok ágairól,
melyik padlásra rejtette előlünk a hóvirágot, a nárciszt,

és hova bújunk a tél elől, ha már lecseréltük a téli kabátot,
a sapkát is a fiókba tettük, és elveszett a sálunk is régen,
milyen északi madár hozott kései havat most a nyakunkba,
kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra.

Fecske Csaba: RÓKA

Egy kis róka, egy ilyen
lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?
Mit csinál reggel,
          délben,
                este?
És mit, mikor az erdőt
az éjszaka korma belepte,
és zörög az avar, reccsen az ág,
zúgnak a súlyos lombú fák,
bagoly huhog, s holdfény szitál,
mondd egy ilyen kis róka 
                 mit csinál?
Mit csinál hétfőn,
          kedden,
                szerdán,
     és főleg csütörtökön?
Szívében bánat tanyázik-e,
vagy farkát csóváló öröm?
S ha eljön a péntek,
      el a szombat,
           és el a vasárnap,
mert a napok jönnek, mennek,
sőt repülnek, szállnak -
mondd, ez a lompos farkú, hegyes fülű
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?

Tavasz van: kócos, fényes,
ibolyaillatú tavasz van,
madárszárny karcolja össze az eget,
halak fickándoznak a patakban,
         mindenki örvend, aki él:
         a bogár,
                  a lepke,
                           a fűszál –
ilyenkor vajon kis rókánk mit csinál?

És ha jön a nyár, a nyár,
s a nap, mint tüzes kemence fűt,
s ájultan liheg a lomb, és
aranyboglyák lobognak mindenütt,
az erdő is kókad, álmosan
hasal a csönd a lágy mohán,
verítékcseppek csillognak
a fölhevült szikla homlokán,
s pipacstól véres a rét,
         és áll a lepkebál –
mondd, ó mondd nekem,
nyáron a róka mit csinál? 

És ősszel, midőn
hervad a virág, hull a lomb,
s melledet túrja, döfködi szíved,
mint földet a vakond,
s a füttyös madárnép is mind
         tova, messze száll –
Ősszel, ősszel
         a róka mit csinál?

Már itt a tél, a jégfogú,
deres, darás vicsorgó ordas,
mint kaszaél peng a fagy,
az éj ha csillagos, ha holdas,
s a hallgatag erdőkre
        lassan hó szitál.
Aki teheti, fűtőzik.
S a lompos farkú mit csinál?

Ha tavasz,
         ha nyár,
                  ha ősz,
                           ha tél,
az a kis róka,
az a lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka nappal a vackán henyél,
rejtőző rókalyuk mélyén pihen.
Szemét lehunyva álmodik,
úszik a langyos semmiben,
hol a veréb is lúddá változik.
Máskor, hogy az időt múlassa,
S főleg, hogy eddze izmait:
farkával játszik, akár a macska,
majd megfeszíti testét,
        mely karcsú, mint a híd.
Nappal a róka szelíd szőrcsomó,
bújik titkos rejtekén,
míg odakünn a nap süt,
                           szél fúj,
                           esik az eső,
                                    vagy hull a hó.

De ha leszáll az éj
s leplével mindent eltakar,
a róka vadászni indul:
lábai alatt föl se szisszen az avar,
olyan vigyázva, olyan puhán lép,
hogy neszt ne üssön.
Mint árnyék suhan a fák között,
a holdfény csurgatta ezüstön.
Hűvös éji szél lengedez,
s ő a légsodrásba szimatol,
s tudja, érzi már
ha zsákmány lapul valahol:
alvó nyúl, óvatlan madár
hopp! állkapcsa foglya lesz.
A tóparton vadkacsa bóbiskol,
s míg a nád, a sás neszez,
a róka lecsap rá, gyors mint a villám!
Már a lyukához fut vele
Mára megvan a vacsora,
a vadkacsa finom csemege.
       Olykor persze csak pocok
                           vagy egér akad
fogára, de ő nem válogat,
ha gyötri az éhség.
                       Van úgy, hogy
a faluban kövér tyúkot rabol
– életveszélyes kaland! –
nyomában egy falka eb lohol
csaholva,
         s ő irháját menti,
s ha szerencséje van,
         s az erdő elnyeli,
nyomát kuvasz és komondor
– seregnyi vitéz – már bottal ütheti.
A róka, mondom, nagy vadász,
      ám olykor bizony ő veszít:
amikor sem a jó szimat,
sem a gyors láb nem segít,
zsákmány nélkül marad, s éhezik.

 

 A vers forrása Fecske Csaba: Szárnyaim nőnének c. kötete         Grafika: Biró Eszter

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A KÖLTŐT 70. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL.

Sütő Fanni: SZIMFÓNIA HÁRSFÁRA ÉS BÜKKRE

Pofon csapta a tavasz a várost,
csak úgy csattant. A szétpattant rügyek
zöld foltossá festették a sáros,
szürke parkot. Mindenki ürügyet
keres, hogy a természetbe menjen,
Pest szögletes, míg az erdő kerek.
Minden hang összecseng, mint a mennyben.
G-mollban motoznak a gyökerek,
és bükkön koppan a harkály csőre.
Az erdő a zene nyelvén beszél,
gólyahír a húrja, cser a dobverője,
fák között suhogva rohan a szél:
ujja alatt a hársfák zengenek,
ezer színben dalol a rengeteg.

megjelent: Szitakötő, 40.szám, 2017-4

Kiss-Péterffy Márta: SZÍNKÖR

Nekem zöld ízű a tavasz,
sárga hangon súg a nyár,
s rőt illatú őszöm dombja
fehér léptű télre vár.

Neked piros – nekem kerek, illatos és édes.
Neked sárga – nekem ragad, zamatos és lépes.
Neked kék, de nekem csobog, hűvös íze selymes.
Neked zöld, de nekem susog, dalol, zúg vagy csendes.
Neked barna – nekem poros, göröngyös és süpped.
Neked fehér – nekem hideg, orrom hegyén ül meg.

Fekete szín? – neked-nekem nem más!
Összeköt és körülölel – szinte látjuk egymást.

Megjelent: a Szitakötő 2014/1. számában

Az illusztrációt a káláriaparti harmadikosok készítették

Tóth Szonja Kiara: CSÖPPENETEK

Tavaszi eső:

Csipp
       csepp  
              csöpp
hangjáték,
felhőktől
ajándék.

Nyári zivatar:

Égzengő
morajlás,
tomboló
Óriás.

Őszi esőzés:

Búskomor
csöppenet
facsarja
szívemet.

Havazás:

Pillinke
hóhullás.
Nézz ki, hogy
csodát láss!

JANUÁR
Az óév, íme, por és hamu már,
elolvadt, mint a nyugati boszorka,
latyakba tapicskol a kis Január,
a cipőt meg a zoknit is összekoszolta.
Fehér ma a föld és sáros a láb,
maszatút barnállik utána a hóból.
Egy tejbegríz ez a téli világ,
s lábunk nyoma rajta sok kakaópor.

FEBRUÁR
Esők szaladnak piszkafa-lábon,
most tiszta az égbolt, most havazgat,
a hónapvégi maszkabálon
a tél beöltözik tavasznak.
Felébred a medve kócos orral,
szemében álmok zöld csipája,
kinéz a barlangból, és ó, jaj,
bajszát a napfény megcibálja.

MÁRCIUS
Az ember most egyre badarabb,
csipognak vígan a madarak,
pittyeg a mobil, hogy föltöltsék,
verseket írnak a költőcskék.
Nyilaznak vaksi kis ámorok,
a kisfiúk lelke háborog,
jön a sok anyuka, noszogat:
hord szépen széjjel a koszokat.

(Itt találtam.)

Tóth Szonja Kiara verse