Költögető

— Kapd el! — kiáltott, és repült a labda.                                                 
Én ugrottam, ő meg a kosárba varrta.
— Tíz-nyolc! — kommentált, és v betűt formált.
— Vezetek! Hol az a híres jó formád?
Téved, ha azt hiszi, hogy máris feladom;
Egy csel, egy sarkazás, célzok és bedobom.
— Tíz-tíz! — mondom, közben felszedem a labdát.
— Játsszunk még, vagy mára inkább feladnád?

Így tanultunk kosarazni, én és a barátom.
Reggel már a pályán voltunk, dobtuk egész nyáron.
Év közben már egy csapatban szórtuk a pontokat,
Melyikünk a jobb kosaras? — Ez volt a fő gondolat...

Míg át nem ment aznap az út túlsó oldalára.
Pedig nem is vagánykodott úgy, mint általába’.
Körülnézett a zebránál, ahogy kell, megállva,
Ki gondolta, hogy az autós fütyül a szabályra?

Aztán egy csattanás,
Ömlő vér, ordítás,
Mentők és rendőrök,
Holtsápadt sofőrök,
Senkit sem érdekelt,
Volt-e elsőbbsége,
Csak egyetlen kérdés:
Él-e még, vagy vége?
Azt hittem akkor egy
Hosszú pillanatra:
Egyszer s mindenkorra
Elgurult a labda...

Így kezdtük el a novembert, így jött el karácsony.
A kórházban feküdt végig szegény jó barátom.
Tavasztól a pályán voltam, dobáltam magamban,
S ahogy egyszer feltekintek... a haverom! Itt van!
Tolószékben, gipszelt lábbal, lefogyva soványra,
A kezében kosárlabda. Sápadt, mint az árnya.

— Kapd el! — kiáltott, és repült a labda.
Én ugrottam, ő meg a kosárba varrta.
— Tíz-nyolc! — kommentált, és v betűt formált.
— Vezetek! Hol az a híres jó formád?
Téved, ha azt hiszi, hogy máris feladom;
Egy csel, egy sarkazás, célzok és bedobom.
— Tíz-tíz! — mondom, közben felszedem a labdát.
— Játsszunk még, vagy mára inkább feladnád?
— Nem adom fel! — súgja, vigyorog ezerrel.
— Tedd meg, hogy nem sajnálsz, inkább velem edzel!
Némán kezet rázunk, és én átölelem.
— Na, haver, kezdhetünk? — s együtt gurul velem.

forrás: Mikkamakka, 2016. május