Magyar ember, magyar földön, magyarnak született,
Török szultán nem kell néki, saját király helyett.
Öt krónikás Kőszegre ment, csatát lejegyezni,
Két leány és három fiú, nehéz éltet élni.
Egyik úrhölgy, a nemes, jó Imola hercegnő.
Másik vadóc, Virág nevű, ki tollal, íjjal jő;
Harmadik a bátor szívű Gergő vitéz lenne;
Négyre Dániel kit az ég vitéznek teremte,
S végül a hű, hős legény, kit úgy hívnak, hogy Ámon.
Fiatalok voltak ők, az hiú ábrándot fon,
Aki azt gondolja, hogy vidáman telt az útjuk,
Versekkel fűtöttek ők be, meleget csak az nyújt.
Amíg mentek: kuporgattak, nem dúskáltak jóban,
Találkoztak, barátkoztak, együtt a sok rosszban.
Megérkeztek, hujjogatás nem fogadta őket,
Örültek, ha kaphattak a konyháról kis étket.
Aztán, mikor egy rossz napon megindult az ostrom,
Tintát vetett a papírra valamennyi tollnyom,
Végül aztán, valamiképp bevették a várat,
Elhalt Jurisics és mind a többi vitéztársak.
De ki maradt, írnok, apród, szakács és a kukta,
-krónikáját a krónikás tovább már nem írta,-
Hisz küzdött mind, valamennyi maradt még a gáton
Hősként szenvedtek ki mind, egy szóval sok ajkon:
„Nem!” Mondotta az mind, ki török ellen mene,
„Török járom nem szükséges, már csak az kellene!”
Elhalt az öt krónikás is, de a történelem
Dicsőn őrzi emléküket, míg ember még „terem”.
Szeged, 2009. május
Utolsó kommentek