Az ég felhős és csillagtalan,
Mégis, mindenhol világos van.
Ha nem az éj mécse világít,
Mi, mi ily égi fénnyel ámít?
Házak kedvessége, melege?
Vagy csak a megújult tisztaság,
Mi őszinte, mint egy kisleány?
Most a lég is friss és üde,
Hogy szinte harapni lehetne.
Jóllakom – csak a levegőtől,
Mikor ki nézek a tetőről.
Az ablakomból hajolok ki,
Mert a Nyár hív keblére: ki,
Hol simogat a langyos szellő,
Futó zápor, légies felhő,
Zsengén harsog a lágy, zöld pázsit,
Vagy kis virág bújik ki ott, s itt,
Zümmögő méhek, s tarka lepkék
Tűnnek el az éjben, mi mélykék,
És gomoly füst száll benne – szürke:
Víg vacsora parazsa szülte.
E sejtelemben szövünk tervet;
S beszélgetünk, míg e lágy permet,
A harmat búcsúzót int neki,
S elillan: nem látja már senki.
Nyári éj: akár a varázslat!
Tündérfonálból szőtt álmokat.
Utolsó kommentek