Felmordult a medve a sok rossz mackóvers hallatán: - Ez mind kontár! Sarlatán! Mit gügyögnek, locsognak szerencsétlen bocsoknak! Oly negédes némelyik, hogy már szinte émelyít. Te szent múzsa, irgalmazz, milyen ócska rímhalmaz! Minden sorvég szinte önként adódik. Majd én írok egy igazit, valódit: - Dörmeg-dirmeg a vén medve, mert ma cudar ám a hangulata. Csípi darázs, marja bolha, vidor kedve mitől kerekedne? Mikor ma a kasba nézett, nem talált egy nyalás csemegét. Szeder, málna? - Sehol semmi. Mit lehetne akkor vacsorázni? Hogy ne haljon szegény éhen, szundikál majd egész gyertyaszentelőig. Kézbe kapta e verset egy lektor, aki tanult némi verstant egykor. És most újra letette a vizsgát, összeírta a rím-hiánylistát: Kedve volna mézet enni télen. A többit eldobta. Bőszült is miatta. Ezt viszont kiadta.
A versírás titkairól és buktatóiról már van egy kisebbfajta versgyűjteményünk az Aktuális kedvenceink rovat darabjai között. A "rímhányó" Romhányi pompás költeményére a Hajnali csillag peremén blogján akadtam rá, s gyorsan idemásoltam mindannyiunk okulására és szórakoztatására. (A mackókat szintén a már többször említett blogról vettem kölcsön.)
Utolsó kommentek