Mészöly Ágnes: EZER ÁRBOC ÉS VITORLA
Árad a tenger, zúdul át a hajó ormán / elsüllyedt már a tat és víz alatt a kormány… Ezer árboc és vitorla, ez nem lehet igaz! – méltatlankodott Don Martalóc és megrázta fejét. Egyrészt a tengervizet próbálta kirázni a füléből, másrészt reménykedett, hogy e tekintélyes matrózkapitány-viselkedéssel elűzheti gondolataiból a hívatlan, előszemtelenkedő rímeket.
A Sellőária, mely nemrég egy büszke háromárbocos szkúner volt, kereskedők réme, tengerek királya, pillanatok alatt emlékké változott, legendává, melyet öreg tengerészek mesélnek majd kíváncsi unokáiknak. Csak néhány deszka, hordó és egy kisebb örvény mutatta, hogy itt néhány perce még egy délceg hajó igyekezett a titokzatos Hortenzia kikötője felé.
A legénység, ahogy tudta, mentette az irháját: vén Gugora és Galleon egy-egy kisebb hordót próbált meglovagolni – melyekben, kétségtelen, jóféle fehér rum lötyögött –, Rapír, a kormányos és Brigantin a leszakadt kormánykerékbe csimpaszkodott, helyet szorítva a halálosan sápadt Hejhónak is. Szegény kis hajósinas igencsak rémülten tekingetett jobbra-balra, hiszen ez volt életében az első hajótörés. A többiek egykedvűen kapaszkodtak a kezükbe akadó uszadékba, csak Furafaki prüszkölt és csapkodott mérgesen: a vasfából készült árbocmerevítővel próbálta menteni magát, a vasfa viszont, mint tudjuk, a fák között az egyetlen, mely nehezebb a víznél, így a deszka ahelyett, hogy tisztességesen lebegett volna a felszínen, egykedvűen a mélybe merült.
Don Martalóc is megragadott egy kósza evezőlapátot, és kétségbeesve nézte a Sellőária egykori legénységét. Tudta, hogy neki kell megmentenie őket valami nagyszabású, kalózok gyöngyéhez méltó furmányos ötlettel, de ötletek helyett bizony csak újabb és újabb, csacska és kacska rímek zakatoltak a fejében.
– Sós vízbe merülnek a bátor legények / cápaeledellé lesznek tán szegények… Ezer leopárdfóka és hosszúszarvú narvál, mennyire utálom a költészetet! – csapott mérgében nagyot egy arra szemtelenkedő hullámra.
Szegény Don Martalóc nem hiába viseltetett ellenérzésekkel a művészet e nemes ága iránt. Ifjúkorában, mikor még nem ő volt Don Martalóc, a kalózok gyöngye, de még csak Pepe, a pelyhedző állú legényke sem, hanem Petter van Reemesock, a jómódú németalföldi bútorasztalos fia, épp ezek miatt a léha és locska versikék miatt kellett elhagynia a szülői házat. Családja nem nézte jó szemmel, hogy széklábak helyett rímeket farigcsál, s hogy ezekkel a rímekkel akarja megnyerni a város leggazdagabb kereskedőjének fogadott leánya, jáspistekintetű Tei Laa Lia szívét. Ki is tagadták, s elüldözték még az országból is, így lett belőle előbb Pepe, majd Don Martalóc.
– Ki merészeli azt mondani, hogy utálja a költészetet? – hallott maga mögött egy méltatlankodó hangot. Először azt gondolta, hogy a vén Gugora, esetleg Furafaki szól hozzá, de amikor néhány karcsapással hátrafordult, nem hű embereivel, hanem egy meseszép, de villámló tekintetű sellőlánnyal találta szembe magát.
Részlet Mészöly Ági: SÜNIMANÓ című meseregényéből
Utolsó kommentek