Varró Dániel: Unokaöcsémnek
– arccsipkedős
nagybáty-vers
Dini te,
süss ide!
Ne másszál föl semmire,
ne másszál most föl te székre,
figyeljél a költeményre,
amit én,
Dinikém,
neked itten mondok.
Ne nyomkodd a gombot!
Dini,
nini!
Itt egy ember,
levehető szemüveggel
Egy bozontos bácsi.
Nem vagy rá kíváncsi?
Nézd csak motyog, fel-le sétál,
haja szála szerteszét áll.
Ne féljél a bácsitól!
Ő csak rímeket csihol.
Pont ihlete van ma,
attól olyan bamba.
E haj fésűt nem sokat lát!
Képe sem épp megborotvált,
afteshévvel átsikált,
ő itt a te bácsikád.
Hányaveti nyegle,
szemüvegét vedd le!
Most, mivel
nem figyel.
Nahát, milyen vaksi!
Mint mikor az aksi
lemerül a telefonban,
elsötétül vele nyomban
a világ,
mit se lát!
Hülye arcot ölt ő,
bácsikád, a költő,
hunyorog és pislog,
kalimpálni is fog,
hadonászik, mindent lever,
egy plüssnyúl a földön hever,
belebotlik - vigyázat!
Kerüld ki a kiságyat!
Ott a tévé... ott a puff...
ott egy ajtófélfa... Puff.
Vigyázz, ott van megin egy!
Puff, annak is nekimegy.
Most féllábon, lám, forog,
dülöngél és tántorog
(mi az ott a fülön, vér?)
tántorog és dülöngél,
úgy, mint aki spicces.
Ugye milyen vicces?
Bácsikád a mókamester.
Drukkolj neki: ess el, ess el!
És akkor ő elesik.
Most a földön hever itt,
könnyben ázik pillája.
A plafonra, csillárra
fölnézhet.
Ugye milyen
vicces dolog,
Dinikém, a
költészet?
Utolsó kommentek