Költögető

LOCSOLÓVERS 2020

Idén

Nagy Bandó András: AZ ÉN ANYUKÁM

Szeretem, amikor felkelek,
jó lesz a kedvem, ha felnevet.

Szeretem, amikor enni ad,
azt is, ha álmából felriad.

Van úgy, hogy ilyenkor morcosabb,
és persze, kicsinykét kócosabb.

Nem bánom azt sem, ha mérgesebb,
ilyenkor talán még édesebb.

Szeretem, amikor jót mesél,
azt is, ha énvelem mendegél.

Szeretem, amikor ad puszit,
s húsvétkor hozza a kis nyuszit.

Szeretem, amikor megdicsér,
És ha a suliig elkísér.

Szeretem, amikor rám hajol,
homlokon csókol és átkarol.

Szeretem, amikor dolga van,
meglátom rajta, ha gondja van.

Szeretem, amikor ölbe vesz,
azt is, ha esténként kádba tesz.

Szeretem, amikor kérdezem,
jó-e ha öleli két kezem?

Szeretem nagyon, ez nem vitás,
annyira és úgy, mint senki más!

Nyulász Péter: HÁROM LÁNYOK

Ej, a lányok olyanok,
sose tudni, mi bajuk!
Egy leány az szelet kavar,
villámot szór, mint a vihar.
Amikor meg ketten vannak
perpatvar a vége annak.

Bezzeg hárman sugdolóznak,
csendfelhőbe burkolóznak!
Világból szőtt paplan alatt
együtt járnak három utat.
Három leány, három álom - sohalátott ördöglakat:
semmi pénzért nem adják el senkinek a titkukat.

A verset itt találtam: http://shop.igazgyongy-alapitvany.hu/

Mile Zsolt: KAMILLA MONDJA ESTE

Ugye jól áll nekem a pizsama?
És ugye holnap kirándulunk?
És ugye nem mész dolgozni
Soha?

Anya, neked rajzolok tengert,
Látod, az ott egy hullám,
Az pedig egy hatalmas bálna,
Kilátszik a vízből a háta!

Mindjárt kifogy az elemem,
Veled akarok aludni,
Anya mesélj nekem!
És hogyha elalszom,
Akkor is maradj velem!

A vers forrása: Csodaceruza magazin 2015/70.                Grafika: Biró Eszter

Varró Dániel: Unokaöcsémnek
– arccsipkedős
nagybáty-vers

Dini te,
süss ide!
Ne másszál föl semmire,
ne másszál most föl te székre,
figyeljél a költeményre,
amit én,
Dinikém,
neked itten mondok.
Ne nyomkodd a gombot!
Dini,
nini!
Itt egy ember,
levehető szemüveggel
Egy bozontos bácsi.
Nem vagy rá kíváncsi?
Nézd csak motyog, fel-le sétál,
haja szála szerteszét áll.
Ne féljél a bácsitól!
Ő csak rímeket csihol.
Pont ihlete van ma,
attól olyan bamba.
E haj fésűt nem sokat lát!
Képe sem épp megborotvált,
afteshévvel átsikált,
ő itt a te bácsikád.
Hányaveti nyegle,
szemüvegét vedd le!
Most, mivel
nem figyel.
Nahát, milyen vaksi!
Mint mikor az aksi
lemerül a telefonban,
elsötétül vele nyomban
a világ,
mit se lát!
Hülye arcot ölt ő,
bácsikád, a költő,
hunyorog és pislog,
kalimpálni is fog,
hadonászik, mindent lever,
egy plüssnyúl a földön hever,
belebotlik - vigyázat!
Kerüld ki a kiságyat!
Ott a tévé... ott a puff...
ott egy ajtófélfa... Puff.
Vigyázz, ott van megin egy!
Puff, annak is nekimegy.
Most féllábon, lám, forog,
dülöngél és tántorog
(mi az ott a fülön, vér?)
tántorog és dülöngél,
úgy, mint aki spicces.
Ugye milyen vicces?
Bácsikád a mókamester.
Drukkolj neki: ess el, ess el!
És akkor ő elesik.
Most a földön hever itt,
könnyben ázik pillája.
A plafonra, csillárra
fölnézhet.
Ugye milyen
vicces dolog,
Dinikém, a
költészet?

A vers Varró Dániel  "Mi lett hova?" c. kötetében jelent meg.  A kép Molnár Jacqueline alkotása az "Aranysityak" antológiában.

Kollár Árpád: MILYEN MADÁR

ki lopta el idén a tavaszt, milyen madár vitte magával délre,
és milyen madár szárnyán suhogott be újra északról a tél,
ki harapta le fagyos foggal a rügyeket a bokrok ágairól,
melyik padlásra rejtette előlünk a hóvirágot, a nárciszt,

és hova bújunk a tél elől, ha már lecseréltük a téli kabátot,
a sapkát is a fiókba tettük, és elveszett a sálunk is régen,
milyen északi madár hozott kései havat most a nyakunkba,
kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra.

Fecske Csaba: RÓKA

Egy kis róka, egy ilyen
lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?
Mit csinál reggel,
          délben,
                este?
És mit, mikor az erdőt
az éjszaka korma belepte,
és zörög az avar, reccsen az ág,
zúgnak a súlyos lombú fák,
bagoly huhog, s holdfény szitál,
mondd egy ilyen kis róka 
                 mit csinál?
Mit csinál hétfőn,
          kedden,
                szerdán,
     és főleg csütörtökön?
Szívében bánat tanyázik-e,
vagy farkát csóváló öröm?
S ha eljön a péntek,
      el a szombat,
           és el a vasárnap,
mert a napok jönnek, mennek,
sőt repülnek, szállnak -
mondd, ez a lompos farkú, hegyes fülű
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?

Tavasz van: kócos, fényes,
ibolyaillatú tavasz van,
madárszárny karcolja össze az eget,
halak fickándoznak a patakban,
         mindenki örvend, aki él:
         a bogár,
                  a lepke,
                           a fűszál –
ilyenkor vajon kis rókánk mit csinál?

És ha jön a nyár, a nyár,
s a nap, mint tüzes kemence fűt,
s ájultan liheg a lomb, és
aranyboglyák lobognak mindenütt,
az erdő is kókad, álmosan
hasal a csönd a lágy mohán,
verítékcseppek csillognak
a fölhevült szikla homlokán,
s pipacstól véres a rét,
         és áll a lepkebál –
mondd, ó mondd nekem,
nyáron a róka mit csinál? 

És ősszel, midőn
hervad a virág, hull a lomb,
s melledet túrja, döfködi szíved,
mint földet a vakond,
s a füttyös madárnép is mind
         tova, messze száll –
Ősszel, ősszel
         a róka mit csinál?

Már itt a tél, a jégfogú,
deres, darás vicsorgó ordas,
mint kaszaél peng a fagy,
az éj ha csillagos, ha holdas,
s a hallgatag erdőkre
        lassan hó szitál.
Aki teheti, fűtőzik.
S a lompos farkú mit csinál?

Ha tavasz,
         ha nyár,
                  ha ősz,
                           ha tél,
az a kis róka,
az a lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka nappal a vackán henyél,
rejtőző rókalyuk mélyén pihen.
Szemét lehunyva álmodik,
úszik a langyos semmiben,
hol a veréb is lúddá változik.
Máskor, hogy az időt múlassa,
S főleg, hogy eddze izmait:
farkával játszik, akár a macska,
majd megfeszíti testét,
        mely karcsú, mint a híd.
Nappal a róka szelíd szőrcsomó,
bújik titkos rejtekén,
míg odakünn a nap süt,
                           szél fúj,
                           esik az eső,
                                    vagy hull a hó.

De ha leszáll az éj
s leplével mindent eltakar,
a róka vadászni indul:
lábai alatt föl se szisszen az avar,
olyan vigyázva, olyan puhán lép,
hogy neszt ne üssön.
Mint árnyék suhan a fák között,
a holdfény csurgatta ezüstön.
Hűvös éji szél lengedez,
s ő a légsodrásba szimatol,
s tudja, érzi már
ha zsákmány lapul valahol:
alvó nyúl, óvatlan madár
hopp! állkapcsa foglya lesz.
A tóparton vadkacsa bóbiskol,
s míg a nád, a sás neszez,
a róka lecsap rá, gyors mint a villám!
Már a lyukához fut vele
Mára megvan a vacsora,
a vadkacsa finom csemege.
       Olykor persze csak pocok
                           vagy egér akad
fogára, de ő nem válogat,
ha gyötri az éhség.
                       Van úgy, hogy
a faluban kövér tyúkot rabol
– életveszélyes kaland! –
nyomában egy falka eb lohol
csaholva,
         s ő irháját menti,
s ha szerencséje van,
         s az erdő elnyeli,
nyomát kuvasz és komondor
– seregnyi vitéz – már bottal ütheti.
A róka, mondom, nagy vadász,
      ám olykor bizony ő veszít:
amikor sem a jó szimat,
sem a gyors láb nem segít,
zsákmány nélkül marad, s éhezik.

 

 A vers forrása Fecske Csaba: Szárnyaim nőnének c. kötete         Grafika: Biró Eszter

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A KÖLTŐT 70. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL.

Lackfi János: ÚJÉVI KÉREGETŐ

Adjon az, kit kérve kérek,
Öreg évnél újabb évet,
Igazságot, hozzá érvet,
Terhektől ne kapjak sérvet,
Sok örömet, kevés mérget,
A szívekre vékony kérget,
Az almákba sovány férget,
Jusson és maradjon étek,
Felvágottból dupla réteg,
Elkerüljön vaskos vétek,
Ne károgjon varjú néktek,
Ne járjon rosszkedv felétek.
Se finánc az adó végett,
Legyen szesz és vágy, mely éget,
Az öröm ne érjen véget,
Legyen kisbárány, mely béget.
Kívánok szép föstött képet,
Égboltból mindig csak kéket,
Szövetből végtelen véget,
Bort, búzát és békességet,
Bölömbikát, banyát, béget,
Halom betűt, nem csak béket,
S még sok mást, mit én nem kérek...

Orgoványi Anikó: MÁRCIUSI IFJAK

A Pilvax Kávéházban forr a hangulat,
nyüzsögnek a márciusi ifjak,
Petőfi, Jókai, Irinyi, Vasvári,
szítják a forradalmi parazsat.

Sebeket szaggató zsarnok az elnyomás,
szenved a szegény nép a labanctól,
véget nem ér a rabló kizsákmányolás,
szabadulni kell bilincstől, lánctól.

A nép írásba foglalt, szent akaratát,
ontja gépén a Landerer nyomda,
követeléseiknek tizenkét pontját 
a tömeg türelmetlenül várja.

„Talpra magyar, hí a haza!”- 
írja Petőfi a Nemzeti dalt,
„Itt az idő, most vagy soha” 
feltüzel öreget és fiatalt. 

„Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” 
zúgják ezrek a Múzeum előtt,            
s a forradalmi hevülettől fűtve,                                              
feledik lám a szakadó esőt.                                           

Budára indul a fellelkesült tömeg,                              
hogy kiszabadítsák Táncsics Mihályt,                        
a helytartótanács rettegett ura remeg,                    
s nyitja már a börtön vas kapuját.                               

A meglepetés öröme egekig száll,                                          
ünneplik a csodás szabadulást,                                   
és Táncsics Mihály hintaját megragadva                  
egy márciusi ifjú így kiált:                                              

„Tűzzük ki büszkén a nemzeti kokárdát,                  
énekeljük a forradalom dalát,                                     
lengessük meg bátran a magyar lobogót,                            
és zengjük a szabadság himnuszát!”                         

rajz: Lipovszky Márton 2.o. Gyöngyöstarjáni Rajzműhely

Ijjas Tamás: RÓKA

Álmomba belopódzott egy róka, farka
lobogott, mint a láng, szájából valami
kis állat lógott, hervadtan nézett rám,
hervadtabban mint a vázában az anyák
napi rózsa. Nagyon féltem, és nagyon
szerettem volna megsimogatni. Aztán
anyu felébresztett, mert felébresztettem,
ahogy álmomban felsírtam.
Belekapaszkodtam vörös hálóingébe,
és már ébren zokogtam, mert tudtam,
nem találok vissza egyedül abba a kertbe,
ahol megsimogathatom, amitől félek.

forrás: Ijjas Tamás: Bőröndapu, Betűtészta K., 2012.

Such Judit Nikolett: RUMLI
/Rendrakási Undorral Megáldott Lelkek Igéje/

Ez így most egy picit kínos, de hát csak elmondom azt,
Mi az, ami körülöttem néhány embert kiakaszt.
Kezdjük azzal, hogy egy gyerek szüleinek adomány,
Akkor is, ha ici-picit, csekély mértékben trehány.

Nem azt mondom, hogy a szobám egy szemétdomb-temető,
Csak a szaga olyan, mint egy naposcsibe-keltető.
Nem azt mondom, hogy a szőnyeg morzsával telis-tele,
De egy hangyakolónia bőven jóllakhat vele.

Hogyha engem Apa, Anya szobafogságra ítél,
Nem bánom azt, vacsi se kell, jöhet éhínség és tél.
Ugyanis az ágyam alatt nem szörnyet rejtegetek,
Hanem néhány, több száz hetes, sajtos pizzaszeletet.

Remélem, hogy szememre azt soha senki nem veti,
Hogy a penészes befőttet szekrényem mélye rejti.
Ha kinyitod, az a látvány indokolatlan lehet,
Senki nem hallott még arról, hogy bioszra kísérlet?!

Azt a kevés fél pár zoknit illik megemlítenem,
Amik alá taknyos zsepik armadáját elrejtem.
Ágyam soha nem vetem be. Megtehetném, de minek?
Én a szokás hatalmában nagyon régen nem hiszek.

Így élek én, s biztosítlak, harmóniám végtelen,
Ötcsillagos luxusvilla, kényelem a négyzeten,
Ha felnövök, ráérek majd rendet rakni, azt hiszem,
Addig is tudd, hogy ez az én természetes lakhelyem.

Such Judit Nikolett
2016

Orgoványi Anikó: ZENEISKOLA

Hej, a zeneiskola,
az aztán a csoda!
Oda jár a hegedű,
meg a zongora!

Gordonka, a tanárnő,
belép az osztályba,
kezében a vonója,
mint egy varázspálca.

Figyeljetek gyerekek,
kezdődik az óra!
Nyújtózik a harsona,
jótanuló módra.

Illeg-billeg a gitár,
nem megy még a lecke,
megböki a fuvola,
vicces most a kedve.

Megszólal a klarinét,
köszörüli torkát,
rákontráz a trombita,
elnyomja a hangját.

Rájuk morog a tuba,
csücsörít a szája:
Hol az összhang gyerekek?
Figyeljünk egymásra!

Nagyot mordul a nagydob,
döngeti a taktust,
összecsap a cintányér,
élvezi a ritmust.

Zeng az egész iskola,
mint kasban a méhek,
kezdődhet már a koncert,
szárnyalhat a lélek!

Such Judit Nikolett: ŐSZI DAL

Koppan a tarló,
Sárga levél visz
Hűs üzenetként jó levegőt,
Sokszinü táj vár,
Fergeteg álom
Tölti be hosszan a tág legelőt.

Új kenyerünket
Kincse megadta
Kévehalomnak, gazdagodón,
Eljön a tél majd,
S hála imánkon
Nyugszik a szívben, hallik a szón.

Baktat az őz is,
Nem szalad el most,
Érzi a lágy, puha, ódon időt,
Hangtalan lépked,
Óvja a csöndet,
Minthogy az ember a hű szeretőt.

Csokra az ősznek
Íme előttünk,
Bölcs, aki rá szavakat kitalál,
Egy kicsi, néma,
Nesztelen ábránd,
S majd ha bevégez, messzire száll.

                                         Rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely, Debreceni Tamás 4.o.

Lackfi János: VILÁG VÉGE

Gerő mondta, hogy a múltkor
egy utcában, ahol már
a város véget ér,
és kezdődik az erdő,
az aszfaltból meg földút lesz
egyszeriben,
és ahol már időnként
rókát meg fácánt látni,
szóval ott van egy kő,
és azon a kövön, de pszt,
el ne áruljam senkinek,
múltkor látta ülni az Istent.
Nem csinált semmit, csak ült,
hát gondolhatod,
hogy rohadt fáradt lehet,
az idő kezdete óta babrálni
evvel az egész tetves világgal,
mindenkinek a vacak problémáival
meg karácsonyi vágyaival
meg szerelmeivel,
elég az osztályunkat hallgatni,
besokall az ember.
Én lehet, hogy rég
földhöz vágtam volna az egészet,
csak úgy csörömpölne,
gurulnának a darabjai százfelé.
Aztán felállt az Isten,
sóhajtott és elballagott,
és ennyi, de titok.
Nem mertem megkérdezni
a Gerőtől, hol volt ez pontosan,
hátha az is titok,
de egyszer elmentem a busszal
a végállomásig,
kimentem az utolsó utca végére,
tényleg volt ott egy kő,
szerintem pont ugyanaz,
mert leültem rá,
és tényleg úgy éreztem,
ez itt a világ legszéle, és hirtelen
olyan baromi fáradt lettem,
mint az Isten.

Forrás: Lackfi János: Kapjátok el Tüdő Gyuszit, Móra K., 2013

Such Judit Nikolett: TESI HISZTI

Francba, nemár, megint tesi?
Biztos át nem öltözök!
Tuti, megint annyit futunk,
Végtelenek a körök.

Nehogy aztán véletlenül
Kikötődjön a cipőm…
Jaj, bocsika, meg kell állnom!
Színészet lesz a jövőm.

Megint fiúk lányok ellen?
Miért kínoz így a tanár?
Hagyjon már a felüléssel!
Mozgásban is van határ.

Sehol sincs a tesicuccom!
„Jó. Az 1–est bevágtam.”
Jaj, tancsikám, nem kell para!
Inkább már megtaláltam…

Rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely, Galambos Lívia 4.o.

Szabó T. Anna: GYERTYA

Kis koszorún gyertya ég -
üljük hát körül!
Ennyi tűz is épp elég
annak, ki örül!

Jó, hogy senki nem siet,
lassú este lett,
gyertyafényben itt ülök
én is veletek,

szemünk egymást tükrözi,
fény a közepe,
beszélgetős vacsora -
nincs vége sose.

Ünnep lett a pillanat,
kis láng-hozta fény -
legyen gyertya máskor is az
asztal közepén!

A vers a költő honlapján jelent meg 2014-ben: szabotanna.com
Grafika: Mester Kata blogjáról: http://mesterkata.blogspot.hu/

Szabó T. Anna: ANGYALOK

Puha ködbe
burkolózva
mint a téli
csillagok

néznek -
titkon sejted őket -
gyermekarcú
angyalok.

Érthetetlen,
hallhatatlan,
csöndbe mártott
dallamok –

fellegekből
leskelődő
láthatatlan
angyalok.

A vers a költő honlapján jelent meg 2014-ben: szabotanna.com
Rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely, Vittorio Cadenazzi 2.o.

Szabó T. Anna: AZ ÜNNEP AZÉ AKI VÁRJA

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl -
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
- egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek -
az ünnep azé, aki vár.

A vers a költő honlapján jelent meg 2014-ben: szabotanna.com
Rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely

Tóth Krisztina: LUSTÁK DALA

Gyere lusta, feküdj mellém,
kezdjünk együtt lustálkodni,
és csak lógjunk itt egész nap,
mint kötélen fél pár zokni!

Gyere, bújj be mellém, lusta,
mondjuk el, mit nem csinálunk!
Most arról készüljön lista,
mi minden nem lesz ma nálunk!

Nem lesz itt ma nyelvtanlecke,
olyat lusták nem csinálnak.
Cerka se lesz kihegyezve,
és az öltözés is várhat.

Lego nem lesz itt ma rendben,
nem lesz mosdás, nem lesz séta!
Nehogy már mozdulni kelljen!
Elterülünk, mint a béka.

Szemetet ma nem viszünk le,
piszkos edényt nem mosunk el.
Aki fel próbálna hívni,
csak csöngessen, annak úgy kell!

Ez a lusták napja, vagy mi,
átalusszuk az egészet,
tessék minket békén hagyni,
ágyba kérjük az ebédet!

forrás: Tóth Krisztina: A londoni mackók, Csimota K., 2013.

rajz: Tömöri Anna 3. osztályos

Fecske Csaba: CSILLAGOK KÖZÖTT  

Tejút, égi gyalogút,

ködös messzeségbe fut.

Zörög a Göncölszekér,

tündér, angyal hazatér.

Világít a telihold,

vajon hol van, ami volt?

Ki jár fönn a Tejúton,

fényes úton, titkoson?

Nem tudom, csak azt tudom,

hogy a választ nem tudom,

mert egy kihűlt csillagon

van nékem az otthonom.

 a vers megjelent: a Szitakötő 2015/2. számában

Békés Márta: IMBOLYGÓ ISKOLA

Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy iskola.
Nem forgott az se lúdlábon,
se kacsalábon.
Hiszen éppen az volt a baj,
hogy nem is nagyon forgott.
– Erre, nem arra! –  mondták emerről.
– Arra, nem erre! – mondták amarról.
De az iskola bizony nem mozdult semerre.
– Merjed, merjed! – mondták az Emerrék.
– Marjad, marjad! – mondták az Amarrák.
Az iskola kicsit szédült ugyan,
de tartotta magát.
– Ha nem mered, csak marad a semmibe!
– Ha nem marod, csak mered a semmibe!
De az iskola nem mert, mert nem mart.
És nem mart, mert nem mert.
Billegett ugyan erre,
támolygott ugyan arra,
de maradt a helyén meredten.
Szédült már mindenki
az igazgatótól a portásig,
féltek, kipotyognak.
A tanulók nem bánták,
jobb ez mint a vidámpark!
Csak a tanárok sopánkodtak:
– Jó, jó, de merre az arra?
A szülők csak sápítoztak:
– Álljon az iskola végre a sarkára!
– Na, ez nekem meredek!
Inkább mégse maradok!
– így döntött az iskola egy nap.
És megrázta magát.
Imbolyogva ugyan,
de mégiscsak elindult.
Erre is, meg arra is.
Semerre, s amarra se.
Bottal üthették a hült helyét.
Aki kiváncsi és
mégis forró nyomon keresi,
megtalálhatja
UGYANOTT!

megjelent az Író Cimborák blogján, 2015. február:
http://irocimborak.blogspot.co.at/2015/02/irany-az-iskola-igy-felelunk-mi.html

Rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely, Vári Benedek 2.o.

Nyulász Péter: ELMONDOM ANYUNAK

Mostantól május van, nemsoká vasárnap,
gondoltam költök egy verset a mamámnak.
Jól csengő, dallamos rímeket kerítek,
megfestem velük a szivárványszíneket.

Első az ibolya, aztán a kék,
sötét és világos miként az ég.

Füvek és levelek festenek zöldet,
pitypangok sárgába felöltözködnek.

Narancs a kertből a vízililiom,
végül a piros, a rózsaszirom.

Szerintem jó kis vers, vagyis hogy remélem,
többre még nem képes szerényke személyem.
Olyan a ritmusa, akár a szív dobban,
legjobban vágyom rá, hogy egyszer elmondjam,
amikor hazaérsz, elibéd szaladva:
Anyukám szeretlek, ugorj a nyakamba!

Orgoványi Anikó: MA JÓ VOLTAM

Megfogadtam, ma jó leszek,
s mit anya kér, mindent megteszek.
Bevetettem az ágyam,
rendet raktam a szobámban,
nem lóbáltam a lábam,
a spenótot megkajáltam,
szamárfület nem mutattam,
mások baján nem mulattam,
nem lett foltos a nadrágom,
nem téptem szét a cipzárom,
nem csapkodtam az ajtót,
nem csúfoltam a Palkót.
Leckéztem is eleget.

Ma már annyit voltam jó,
most egy kicsit pihenek!

Varró Dániel: SZESZÉLYESKEDŐ

Hétfőn hú, nagy az én haragom
azt, aki bosszant, megharapom.

Kedden a kedvem pont közepes,
se jó, se rossz, mint a krumplileves.

Szerdán szépen szót fogadok,
intelligensen bólogatok.

Csütörtökönként úgy alakul,
hogy csínyeket csinálok csintalanul.

Pénteken egy pukkancs vagyok én,
dacosabb, mint a saját kisöcsém.

Szombaton szeppent vagyok és szende,
semmi komiszság nem jut eszembe.

Vasárnap aztán verekedek,
visítok, amíg berekedek,
vigadok duhajul, végtére
mi másra való a hétvége?

Forrás: Varró Dániel: Akinek a kedve dacos c. kötete, Maros Krisztina illusztrációival.

Kovács András Ferenc: SÜKET HOLLÓ

Élt a skót Felföldön egy holló.
Szófukar volt, sőt: nagyothalló!
Ha jött egy jó varjú,
s szólt hozzá: "Hauvarjú?" -
Annyit se vágott rá, hogy: "Helló!"

 

Kovács András Ferenc: TALIGÁS KANDÚR

Egy kandúr alacsony taligán
gurult át Balatonaligán...
Egy cicus is állt ott,
s utánakiáltott:
"Mi újság Aradon, Palikám?"
 

forrás: Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén c. kötete