Költögető

Dóka Péter: FÉRFIDOLOG

Micsoda szégyen,
mondta a nagyi.
Ilyet a családban még
sosem, ilyet még senki.
Csak nagyapád meg ne tudja.
Biztosan a sok tévézés,
meg a furcsa barátaid,
akik sose köszönnek.
Le is kell ülnöm,
picit szédülök,
nagyon megvisel.

Ez az, fiam,
mondta nagyapa,
A vér nem válik vízzé.
Én magam is sokat
huncutkodtam,
nagy vagány voltam,
annyi biztos.
Igazi fenegyerek,
híres vagabund,
az iskola réme.
De a nagyinak egy szót se,
mert gyenge a szíve
szegénynek.

Már megint te,
mondta az anyám,
Mit kell még elviselnem?
Minden fiú ilyen? Miért is
nem egy lányt szültem?
Egy pici, aranyos,
dolgos kislányt?
Vehetnék neki cuki ruhát,
meg pillangó formájú
hajcsatot. Azt a kéket.
Tisztára, mint az apád.
Jobb, ha neki el se mondod,
van baja elég.

Csak így tovább, fiam,
mondta apám.
A te korodban én is,
de ez maradjon köztünk.
Aztán máskor ügyesebben,
hogy el ne kapjanak.
És másnak ne mondd el,
mert ebben a családban
csak én értelek meg.
Jól jegyezd meg, fiam:
ez férfidolog.

forrás: http://dokapeter.blogspot.com/

Nyulász Péter: HÁROM LÁNYOK

Ej, a lányok olyanok,
sose tudni, mi bajuk!
Egy leány az szelet kavar,
villámot szór, mint a vihar.
Amikor meg ketten vannak
perpatvar a vége annak.

Bezzeg hárman sugdolóznak,
csendfelhőbe burkolóznak!
Világból szőtt paplan alatt
együtt járnak három utat.
Három leány, három álom - sohalátott ördöglakat:
semmi pénzért nem adják el senkinek a titkukat.

A verset itt találtam: http://shop.igazgyongy-alapitvany.hu/

Szabó T. Anna: PÁRNA

Dudorásszunk, jó?
Dalolásszunk, jó?
Heverésszünk, jó?
Fecserésszünk, jó?

Megölellek, jó?
Simogassál, jó?
Ne csikizz meg, jó?
Vagyis… úgy is jó.

Susorásszunk, jó?
Vihorásszunk, jó?
Fütyörésszünk, jó?
Hisz a kedvünk jó!

Olts most villanyt, jó?
Nehogy elmenj, jó?
Elfogyott a szó…
Elaludni jó.

A vers a költő honlapján jelent meg 2014-ben: szabotanna.com

Mile Zsolt: KAMILLA MONDJA ESTE

Ugye jól áll nekem a pizsama?
És ugye holnap kirándulunk?
És ugye nem mész dolgozni
Soha?

Anya, neked rajzolok tengert,
Látod, az ott egy hullám,
Az pedig egy hatalmas bálna,
Kilátszik a vízből a háta!

Mindjárt kifogy az elemem,
Veled akarok aludni,
Anya mesélj nekem!
És hogyha elalszom,
Akkor is maradj velem!

A vers forrása: Csodaceruza magazin 2015/70.                Grafika: Biró Eszter

Névnapodra mit vegyek?
Vegyek húzós egeret?
Vonatot és síneket?
Kék építő-köveket?

Nem, már tudom mit vegyek:
néked tavaszt rendelek,
bodzafát és kék eget,
rajta csokros felleget.

Megrendelem jó előre
a virágot a mezőre,
tél után a lomb-nyílást,
betegségre gyógyulást.

És ha meglesz egy napon:
bedobom az ablakon.

rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely, Galambos Lívia 2.o.

Szeretem, amikor felkelek,
jó lesz a kedvem, ha felnevet.

Szeretem, amikor enni ad,
azt is, ha álmából felriad.

Van úgy, hogy ilyenkor morcosabb,
és persze, kicsinykét kócosabb.

Nem bánom azt sem, ha mérgesebb,
ilyenkor talán még édesebb.

Szeretem, amikor jót mesél,
azt is, ha énvelem mendegél.

Szeretem, amikor ad puszit,
s húsvétkor hozza a kis nyuszit.

Szeretem, amikor megdicsér,
És ha a suliig elkísér.

Szeretem, amikor rám hajol,
homlokon csókol és átkarol.

Szeretem, amikor dolga van,
meglátom rajta, ha gondja van.

Szeretem, amikor ölbe vesz,
azt is, ha esténként kádba tesz.

Szeretem, amikor kérdezem,
jó-e ha öleli két kezem?

Szeretem nagyon, ez nem vitás,
annyira és úgy, mint senki más!

Varró Dániel: Unokaöcsémnek
– arccsipkedős
nagybáty-vers

Dini te,
süss ide!
Ne másszál föl semmire,
ne másszál most föl te székre,
figyeljél a költeményre,
amit én,
Dinikém,
neked itten mondok.
Ne nyomkodd a gombot!
Dini,
nini!
Itt egy ember,
levehető szemüveggel
Egy bozontos bácsi.
Nem vagy rá kíváncsi?
Nézd csak motyog, fel-le sétál,
haja szála szerteszét áll.
Ne féljél a bácsitól!
Ő csak rímeket csihol.
Pont ihlete van ma,
attól olyan bamba.
E haj fésűt nem sokat lát!
Képe sem épp megborotvált,
afteshévvel átsikált,
ő itt a te bácsikád.
Hányaveti nyegle,
szemüvegét vedd le!
Most, mivel
nem figyel.
Nahát, milyen vaksi!
Mint mikor az aksi
lemerül a telefonban,
elsötétül vele nyomban
a világ,
mit se lát!
Hülye arcot ölt ő,
bácsikád, a költő,
hunyorog és pislog,
kalimpálni is fog,
hadonászik, mindent lever,
egy plüssnyúl a földön hever,
belebotlik - vigyázat!
Kerüld ki a kiságyat!
Ott a tévé... ott a puff...
ott egy ajtófélfa... Puff.
Vigyázz, ott van megin egy!
Puff, annak is nekimegy.
Most féllábon, lám, forog,
dülöngél és tántorog
(mi az ott a fülön, vér?)
tántorog és dülöngél,
úgy, mint aki spicces.
Ugye milyen vicces?
Bácsikád a mókamester.
Drukkolj neki: ess el, ess el!
És akkor ő elesik.
Most a földön hever itt,
könnyben ázik pillája.
A plafonra, csillárra
fölnézhet.
Ugye milyen
vicces dolog,
Dinikém, a
költészet?

A vers Varró Dániel  "Mi lett hova?" c. kötetében jelent meg.  A kép Molnár Jacqueline alkotása az "Aranysityak" antológiában.

Kollár Árpád: MILYEN MADÁR

ki lopta el idén a tavaszt, milyen madár vitte magával délre,
és milyen madár szárnyán suhogott be újra északról a tél,
ki harapta le fagyos foggal a rügyeket a bokrok ágairól,
melyik padlásra rejtette előlünk a hóvirágot, a nárciszt,

és hova bújunk a tél elől, ha már lecseréltük a téli kabátot,
a sapkát is a fiókba tettük, és elveszett a sálunk is régen,
milyen északi madár hozott kései havat most a nyakunkba,
kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra.

Jólesz György: TAVASZVITA

Jaj, úgy vártam már a tavaszt!
Hogy befest majd mindent zöldre,
Virágra virágot fakaszt,
Bogarakat szór a földre.

– Bogarak! – legyintett anyám.
– Zápor zuhog, rozsdás leszek!
És a sárlatyakos tanyán
Dülöngélnek részeg szelek.

Ó, hogy vártam már a tavaszt!
Ujjongást a madárdalban.
Földszagú hóember-panaszt,
S látni, mennyi bimbó pattan.

– Ugyan! – horkant föl az apám.
– Részeg duhaj! (Még hogy bimbó!)
Dobog a korcsma asztalán,
S örülhetsz, ha holnap nincs hó.

De én csak vártam a tavaszt,
Kedvenc évszak-cimborámat.
Ezt az édes tündér-kamaszt,
Ki kincsével elkápráztat.

– Még hogy kinccsel! – mondták ketten.
– Ez csak egy szeszélyes vándor!
Nevettek rajtam rekedten.
– Részeges madárdal-kántor!

Érvre ellenérvet hoztunk,
Eldönteni: csúf vagy bájos,
És amíg így vitatkoztunk,
Elillant a drága május.

Megjelent a Szitakötő 2012/1. (17.) számában      Rajz: Gyöngyöstarjáni Rajzműhely

Fecske Csaba: RÓKA

Egy kis róka, egy ilyen
lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?
Mit csinál reggel,
          délben,
                este?
És mit, mikor az erdőt
az éjszaka korma belepte,
és zörög az avar, reccsen az ág,
zúgnak a súlyos lombú fák,
bagoly huhog, s holdfény szitál,
mondd egy ilyen kis róka 
                 mit csinál?
Mit csinál hétfőn,
          kedden,
                szerdán,
     és főleg csütörtökön?
Szívében bánat tanyázik-e,
vagy farkát csóváló öröm?
S ha eljön a péntek,
      el a szombat,
           és el a vasárnap,
mert a napok jönnek, mennek,
sőt repülnek, szállnak -
mondd, ez a lompos farkú, hegyes fülű
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka mit csinál?

Tavasz van: kócos, fényes,
ibolyaillatú tavasz van,
madárszárny karcolja össze az eget,
halak fickándoznak a patakban,
         mindenki örvend, aki él:
         a bogár,
                  a lepke,
                           a fűszál –
ilyenkor vajon kis rókánk mit csinál?

És ha jön a nyár, a nyár,
s a nap, mint tüzes kemence fűt,
s ájultan liheg a lomb, és
aranyboglyák lobognak mindenütt,
az erdő is kókad, álmosan
hasal a csönd a lágy mohán,
verítékcseppek csillognak
a fölhevült szikla homlokán,
s pipacstól véres a rét,
         és áll a lepkebál –
mondd, ó mondd nekem,
nyáron a róka mit csinál? 

És ősszel, midőn
hervad a virág, hull a lomb,
s melledet túrja, döfködi szíved,
mint földet a vakond,
s a füttyös madárnép is mind
         tova, messze száll –
Ősszel, ősszel
         a róka mit csinál?

Már itt a tél, a jégfogú,
deres, darás vicsorgó ordas,
mint kaszaél peng a fagy,
az éj ha csillagos, ha holdas,
s a hallgatag erdőkre
        lassan hó szitál.
Aki teheti, fűtőzik.
S a lompos farkú mit csinál?

Ha tavasz,
         ha nyár,
                  ha ősz,
                           ha tél,
az a kis róka,
az a lompos farkú, hegyes fülű,
ravaszdi, ám mégis együgyű
kis róka nappal a vackán henyél,
rejtőző rókalyuk mélyén pihen.
Szemét lehunyva álmodik,
úszik a langyos semmiben,
hol a veréb is lúddá változik.
Máskor, hogy az időt múlassa,
S főleg, hogy eddze izmait:
farkával játszik, akár a macska,
majd megfeszíti testét,
        mely karcsú, mint a híd.
Nappal a róka szelíd szőrcsomó,
bújik titkos rejtekén,
míg odakünn a nap süt,
                           szél fúj,
                           esik az eső,
                                    vagy hull a hó.

De ha leszáll az éj
s leplével mindent eltakar,
a róka vadászni indul:
lábai alatt föl se szisszen az avar,
olyan vigyázva, olyan puhán lép,
hogy neszt ne üssön.
Mint árnyék suhan a fák között,
a holdfény csurgatta ezüstön.
Hűvös éji szél lengedez,
s ő a légsodrásba szimatol,
s tudja, érzi már
ha zsákmány lapul valahol:
alvó nyúl, óvatlan madár
hopp! állkapcsa foglya lesz.
A tóparton vadkacsa bóbiskol,
s míg a nád, a sás neszez,
a róka lecsap rá, gyors mint a villám!
Már a lyukához fut vele
Mára megvan a vacsora,
a vadkacsa finom csemege.
       Olykor persze csak pocok
                           vagy egér akad
fogára, de ő nem válogat,
ha gyötri az éhség.
                       Van úgy, hogy
a faluban kövér tyúkot rabol
– életveszélyes kaland! –
nyomában egy falka eb lohol
csaholva,
         s ő irháját menti,
s ha szerencséje van,
         s az erdő elnyeli,
nyomát kuvasz és komondor
– seregnyi vitéz – már bottal ütheti.
A róka, mondom, nagy vadász,
      ám olykor bizony ő veszít:
amikor sem a jó szimat,
sem a gyors láb nem segít,
zsákmány nélkül marad, s éhezik.

 

 A vers forrása Fecske Csaba: Szárnyaim nőnének c. kötete         Grafika: Biró Eszter

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A KÖLTŐT 70. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL.